Akita (kutyafajta) Az akita vagy akita inu (秋田犬), gyakran az írásjegy másik, kínai olvasata szerint akita ken, egy Japánból származó kutyafajta.
Rendkívül kemény, határozott, harcias, egyúttal jó idegrendszerű, nyugodt, megbízható, tanulékony, kissé tartózkodó kutya. Idegenekkel szemben bizalmatlan. Az akita nagyon család centrikus, imád a gazdájával (gazdáival) együtt lenni, nem érzi jól magát egymagában. Egy japán kormányrendelet a nagydíjas akitákat nemzeti kinccsé nyilvánította.
Eredete:
A japánok népszerű őrzőkutyája; ősi fajta, valamikor az ókorban nagyvadra vadásztak vele. Később kutyaviadalok népszerű szereplője volt, majd ezeknek a véres, kegyetlen küzdelmeknek a betiltása után (1925) mint őrző-védő kutya szerzett magának jó hírnevet. Az akita vagy akita inu (秋田犬), gyakran az írásjegy másik, kínai olvasata szerint akita ken, egy Japánból származó kutyafajta. Neve az Akita nevű japán tartomány és az inu (japánul -kutya) szóból tevődik össze. Nevezik még Matagi inunak is a medvevadász múltja után. Az Akita a szamurájok kutyája volt, Japánban az egészség és a jólét jelképe. 1999 óta megkülönböztetik az akita inu és a nagy japán kutya néven elfogadott amerikai akitának is nevezett fajtát. Az amerikai akita nagyobb, vaskosabb fajta, sötétebb fejjel.Több néven is ismeretes: japán akita, akita inu, matagi inu. Nagyszerű tulajdonságai miatt Japán határain túl is egyre többen foglalkoznak tenyésztésével, kiképzésével. Különösen népszerű az Egyesült Államokban, de lassan Európában is tért hódít.
Felépítése:
Felépítése spiccszerű. Feje elhegyesedő, koponyája domború, orrtükre fekete, ajkai feszesek. Szeme barna, értelmes tekintetű. Füle hegyes, felálló. Nyaka nem túl hosszú, izmos, lebernyeg nélküli. Marja kiemelkedő, háta egyenes, ágyéka izmos. Mellkasa a könyékig ér, hasa enyhén felhúzott. Mellső végtagjai párhuzamosak, egyenes állásúak; a hátulsók izmosak, jó csontozatúak. Csánkja kissé meredek. Mancsa kerekded, ujjai zártak. Farkát a hátára kunkorítja. Szőrzete rövid, a testéhez simuló. Színe fehér, rőt, szürke, tigriscsíkos, szürkésfekete, ill. fehér alapon fekete foltokkal tarkított. A kanok marmagassága 63,6-71, a szukáké 57,5-66 cm; testtömege 35-40 kg.
Etetés:
Megfelelő gondoskodás és táplálás mellett az Akiták 10 – 14 évig élnek. Kizárólag jó minőségű, természetes eredetű táplálékot adjunk a kutyának, mely nem tartalmaz szóját. Az Akita Japánból származik, ahol főleg rizs és különféle tengeri növények képezik az étrend alapját. Csemegének ne kekszet, csokoládét,hanem sárgarépát, gyümölcsöt és egyéb zöldségféléket, esetleg jégkockát kapjon,esetleg jó minőségű kutya sneaket.
Örökölt jellemző tulajdonságuk következtében a falkán belül vezető szerepre törekszenek. A gazda családja számára az ő falkája! Időnként kihívást jelenthet a gazdának a vezető szerep megtartása. A fegyelmezés – nem verés! – formája a renitens viselkedés észlelése után azonnali, határozott tarkórázás, de gyakran elég az erőteljes szóbeli tiltó parancs is.
Az Akitát engedelmességre a gazdának kell megtanítani és nem szabad kiképző iskolába küldeni! Az engedelmességre nevelés erős összetartozást eredményez az Akitával. Nem szabad elfelejteni, hogy az Akiták rendkívül intelligensek, és mivel gyorsan tanulnak, hamar kezdenek el unatkozni is. Hatásosabbak a rövid kiképzési periódusok. Az Akiták rendkívül makacsak, és amikor már unják a gyakoroltatni kívánt mozdulatsorokat, némelykor egyszerűen elsétálnak. Ha valamelyik kiképzési módszer nem válik be, érdemes kipróbálni egy újabbat, olyat, amely legjobban illik a temperamentumához.
Az Akiták egyes alkalmakkor beszélnek! Olykor csak saját maguk szórakoztatására moroghatnak, motyoghatnak. Sok Akita “woo”-zik, amikor üdvözli gazdáját, vagy másokat, akiket szeret. Ezt az eleinte szokatlan hangot nem szabad morgásnak vélni, bár nem is hangzik ijesztően. Az Akita “woo”-ja kedves, aranyos megnyilvánulása hűségének, szeretetének. A legtöbb Akita szívesen cipel tárgyakat a szájában, ideértve a gazda kezét és csuklóját is. Csuklóján fogva vezeti a gazdit a kapuhoz, hogy sétálni menjenek, vagy a kekszes szekrényhez egy kis nassolás reményében.
Az Akiták rendkívül családcentrikusak és nem boldogok, ha családjuktól elkülönülten élnek. Ha egyedül marad a kertben, hiányozni fog egy társ és az unalom negatív magatartást eredményezhet.
Az Akiták általában nem túl aktívak és egy nem örökmozgó, otthonülő családban is jól érzik magukat.
Gondozása:
A sűrű szőr gondozása nem jelent gondot, csak vedlés idején, tavasszal és ősszel sóhajtozik nagyokat a háziasszony. De egész évben elegendő az alkalmankénti kikefélés a kutyák tisztán tartásához. Kullancsok bolhák ellen.
Egészség:
Alapvetően egészséges, betegségekkel szemben ellenálló fajta. Van azonban náluk is olyan probléma, amit csak a szűrés, sokszor még az sem, deríthet fel.
Az egyik a csípőízületi diszplázia. A független diszplázia bizottság szűrési eredményei az interneten is megtalálhatók. Sajnálatos, hogy rendkívül kevés akita került szűrésre, illetve került fel a honlapra. Ide ugyanis csak azok az egyedek kerülhetnek, melyeknél a szűrési eredmény megfelelő. Sajnos a diszplázia mint minden alapvetően „nagytestű” besorolású ebet az akitákat is veszélyezteti. Táplálék kiegészítő ami ajánlható.
Ha lehet mondani még ennél is problémásabb a szembetegség, PRA (Progresszív Retina Atrófia) (RD, retina diszplázia), ami elöl sokan a homokba dugják a fejüket. Igaz olyan orvost is nehéz találni, aki megfelelő felszereltséggel és nem utolsó sorban hozzáértéssel rendelkezik ezen szakterületen.
Hajlamosak ezen kívül az allergiás bőrreakciókra, ez azonban a fentiekhez képest eltörpül, mivel kezelése és a kutyákra gyakorolt hatása sem olyan veszélyes.
Megfelelő táplálással könnyen kiküszöbölhető, megelőzhető.
Hachiko igaz története
Hachiko 1923 novemberében látta meg a napvilágot Japánban, Odate városában. Alig két hónapos volt, amikor az Akita-tenyésztőtől új gazdájához került, akit Dr. Eizaburo Ueno-nak hívtak. Ueno nagy gonddal és szeretettel nevelte fel Hachiko-t. Nem pusztán egy kutyaként tekintett rá, hanem igazi családtagként kezelte. A közös sétáknak és az együtt töltött időnek köszönhetően Hachiko és ő elválaszthatatlan barátokká váltak.
Mivel Tokió külvárosában éltek, Ueno minden nap vonattal utazott a munkahelyére, a tokiói Mezőgazdasági Egyetemre. Hachiko annyira ragaszkodott a professzorhoz, hogy reggelente mindig elkísérte őt az állomásra, megnézte, amint felszáll a vonatra, aztán letelepedett a peron közelében, majd türelmesen várakozott. Amikor este végre megérkezett Ueno, boldogan fogadta őt, és együtt sétáltak hazáig. Minden hétköznap így történt ez, ezért az állomás dolgozói és a környéken lakók is jól ismerték Hachiko furcsa szokásait. Csodálták a kutya hűséges ragaszkodását.
Ám egyik nap Ueno szívrohamot kapott az egyetemen, és meghalt.
Mint mindig, Hachiko most is várta őt a peronon, de hiába. A professzor, a hőn szeretett gazdi ugyanis nem érkezett meg a vonattal. A kutya késő estig várt, majd miután bezárták az állomás kapuit, csalódottan hazament. Otthon Ueno felesége már értesült férje haláláról, így mikor meglátta Hachiko-t, zokogva ölelte át a nyakát.
A következő nap, mintha mi sem történt volna, Hachiko a megszokott időben indult el az állomásra, majd letelepedett a peron közelében, és egészen késő estig várta a professzor vonatát, majd kapuzáráskor elcsigázva, egyedül ballagott haza. Néhány hét múlva Ueno felesége elköltözött vidékre, az otthonukat és Hachiko-t pedig Ueno barátainak, illetve rokonainak felügyeletére bízta.
Hachiko azonban nem adta fel. Minden nap egyedül kisétált az állomásra, és estig el sem moccant a peron közeléből. Mindig lelkesen és reménykedve várta a gazdáját, hogy aztán sötétedéskor magányosan és csüggedten térjen haza. A környéken lakók jól ismerték a kutya szomorú történetét, ezért minden nap az állomásra menet, amikor elsétált az árusok mellett, enni adtak neki.
Így ment ez hosszú-hosszú éveken keresztül. Mindegy volt, hogy sütött a nap vagy zuhogott az eső: Hachiko kérlelhetetlenül állta a sarat. Reggeltől estig várta Ueno professzor érkezését az állomás peronján. Azonban ahogy telt-múlt az idő, Hachiko egyre levertebbé és elkeseredettebbé vált. Egyre jobban megviselte a reménytelennek tűnő várakozás és hőn szeretett gazdájának hiánya. Ettől pedig egyre soványabb, gyengébb és betegesebb lett. Egyre erőtlenebbül tette meg az utat az állomásig. De még ekkor sem adta fel.
1934-ben adományokból szobrot emeltek Hachiko tiszteletére a vasútállomás mellett. A szobor avatására több százan mentek el. Hachiko 1935-ben múlt ki. Néhány méterre az őt ábrázoló szobortól, az állomás peronján, szinte az egész életét felemésztő várakozás közben szólította a halál.
Azóta Odate városában, e nagyszerű Akita Inu szülőhelyén is mintáztak egy szobrot Hachiko-ról, aki Japánban a szeretet és a feltétlen hűség szimbólumává vált.
A weboldalon sütiket használunk, hogy a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk látogatóinknak. A cookie beállítások igény esetén bármikor megváltoztathatók a böngésző beállításaiban.ElfogadomAdatvédelmi nyilatkozat
